Sokszor hallom azt, hogy a youtube már a múlté, már nem „divat” „használni”. Ennek ellenére én szeretem. Vagy épp ezért? Jó kérdés. Sosem voltam az a lány, akit különösebben érdekelne a divat, legyen szó akár ruházkodásról, kultúráról, táplálkozásról. Bár ez sem teljesen igaz, mivel valamennyire mégis csak érdekelt. Ha valaminek – érzésem szerint- túl nagy a „népszerűsége”, én kétkedve, kritikusan fogadom. Lehet csak irigység, lehet csak ösztön, nem tudom.
Szóval ott tartottam, hogy szeretem a youtubot. Szeretem, mert sokszor igazán érdekes/értékes filmélménnyel ajándékoz meg. Olyasmire bukkanhatok véletlenül, ami, ha nem is változtatja meg az életemet, de mindenképpen hatással van az életemre.
Ma például egy dokumentumfilmre bukkantam. Egy dokumentumfilmre, ami kétségbe ejtő és cselekvésre ösztönző. Egy dokumentumfilmre, ami egyszerre vált ki mérhetetlen dühöt, szomorúságot, rettegést belőlem.
Igaz, nem a magyar helyzetet mutatja, még csak nem is az európait. Az USA-ban „játszódik” ez a történet, csakhogy ez nem egy előre megírt színdarab, ez ott a valóság. Bár úgy gondolom, itthon azért más a helyzet, de butaság lehet bárki részéről azt gondolni, hogy sokkal jobb lenne a mi helyzetünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: