Egy hete is már, hogy kiengedtek bennünket a kórházból.
Bevallom, az első 1-2 napon ugyanazok az érzések kavarogtak bennem, mint bő 7 éve, amikor 5 naposan haza hoztuk. Nagyon jó volt végre itthon lenni, viszont megrémített a gondolat, hogy mostantól 100 százalékig az én felelősségem. Életben kell tartanom a gyermeket!
Meglepő, milyen sok minden változott ez alatt az egy hét alatt.
Egyrészt, napról-napra jobbak a vércukor értékei, egyre közelebb vagyunk a normoglikémiás állapothoz. Szerencsére az orvosunk nem engedte el teljesen a kezünket. Napi kapcsolatban vagyunk, minden este megbeszéljük az aznap mért értékeket, kaját, mozgást, és ennek tudatában ő finomít a kezelésen. Azt kell, hogy mondjam, sokkal kevesebb inzulint kap most, mint a kezelés elején, vagy akár egy héttel ezelőtt.
Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem (teljesen) az én érdemem. A kicsi szervezete kezd „észhez térni” a sokk után, amit a ketoacidózis okozott, a sejtjei inzulinérzékenysége is javul. (Ezt nem magamtól mondom, az orvosok elmagyarázták, hogy az ilyen esetekben mindig így van).
Az étvágya is sokat változott. Még a kórházban, de itthon is a hét elején állandóan éhes volt, még a reggeli fölött ült, de már azt kérdezte mikor ehet legközelebb. Akkor inkább azért kellett „veszekednünk” hogy bírja már ki, és nem, sajnos nem ehet soron kívül. Mostanában viszont úgy vettem észre, ez a nagy fokú éhség kezd alább hagyni, sőt néha már azért vitázunk, mert NEM akar enni (szerencsére ez csak ritkán fordul elő). Igazából ez csak azért dühít fenemód, mert csak olyan ételt főzök, amiről biztosan tudom, hogy meg szokta enni, és szereti.
Az igazat megvallva, most már nagyon várom, hogy ennek a kényszerpihenőnek vége legyen. Jó lenne, ha már elkezdhetné az iskolát, és nem lennénk „bezárva” a négy fel közé. Persze igyekszünk minden nap valami programot csinálni, de bizony néha csak annyi jut, hogy lemegyünk a háziorvoshoz vagy a boltba. Ez utóbbi kifejezetten kellemetlen számomra. A diabétesze előtt sem szerettem vele vásárolni, mert mindig az édesség sor közepén értem utol, ahol aztán fél órán át alkudoztunk, többnyire azért, mert még az előzőleg megbeszélt – és általa javasolt – cukorkamennyiséget is megpróbálta felül licitálni. Most meg leginkább azért ég a búrám, mert a meglehetősen indiszkrét gyerekem boldog-boldogtalannak reklámozza a diabéteszt, és mikor nem találunk kifejezetten cukor mentes ezt-azt, fennhangon szidja a boltosokat, amiért nem árulnak neki való édességet.